Eljött végre ismét Május elseje, ami kinek a Munka Ünnepe, kinek egy egyszerű szabadnap, vagy hosszú hétvége. Nekem a Május 1. ma azt jelenti, hogy nem kell dolgozni, és végre nyugodtan ücsöröghetek a pontonon, nézve az elúszó farönköket, csodálva a felhő-tankokat, amelyek méltóságteljesen vonulnak át a halványkék égen. Ezek a békés kora délutánok megfizethetetlenek. A béke, a nyugalom, az, hogy nem csörög félpercenként a mobil, nem zaklatnak idióták hülyébbnél hülyébb kérdésekkel, kérésekkel. Ilyenkor egy-egy pillantra felvillantja előttünk az élet azt, hogy milyen is lenne egy ideális, harmónikus világ. És a mai elmélkedésünk is a harmóniáról fog szólni, egész pontosan az egyén saját belső harmóniájáról.
Biztos a kedves olvasónak is volt már olyan élménye, amikor egy fél pillanatra úgy érezte, hogy úgy érezte, hogy most minden tökéletes az életében. Eddig talán nekem 2-3 ilyen pillanat adatott meg eddig a mögöttem hagyott 3 évtizedben, ami így elős hallásra nem túl sok, de szerény véleményem szerint ez egy teljesen reális szám. És hogy mi vezet el minket ezekhez a pillanatokhoz? Melyek azok a feltételek, melyeknek teljesülni kell ahhoz, hogy úgy érezhessük, hogy most minden rendben van? Nem tudom. Nem csak, hogy nem tudom, még csak nem is sejtem. Egyszer csak jön a pillanat, és még szinte fel sem fogjuk, már tovaillan. Én utoljára 2007. március 15-én éltem át egy ilyen pillanatot. Míg székesfővárosunk majd' felrobban a feszültségtől, a várható káosztól, addig én egy számomra nagyon kedves emberrel töltöttem ez a napot a tolnai dombok közt, egy tó partján, egymás mellett feküdve a pléden szótlanul, a felhőket bámulva. Ott, akkor egy pillantra eltűnt minden világi nyűg, probléma, és egy olyan hihetetlen mértékű belső béke töltött el, amelyhez foghatót sem előtte, sem utána nem éreztem.
És nem, kedves olvasó, ez az érzés nem a szerelem volt. A szerelem szerintem valahol az önzőség csúcsa, (csakúgy mint a gyász), hiszen a szerelemben tudat alatt első sorban a saját kis boldogságunkat keressük, azért küzdünk-és kötünk sok-sok kompromisszumot, és csak utána jön minden más. Szóval ez egy olyan már-már tökéletesen tiszta és egyszerű, mély, de sajnos gyorsan múló tudatállapot volt, amelyben nem volt sem múlt, sem jövő, csak az a megfoghatatlan pillanat, amikor a világ kaleidoszkópja összeáll egy maximalista módon kivitelezett, éles, egyértelmű színekkel megkomponált fényképszerűen tökéletes képpé. Egy olyan pillanat, amikor mindent megértesz, és semmi sem zavar a világból. Ha azt mondanám, hogy 2-3 másodpercre megvilágosodtam, akkor az egyrészt nagyon nagyképűen hangzana, másrészt-és talán ez a fontosabb-igaz sem lenne; de mégis azt kell, hogy mondjam (írjam), hogy valami ilyesmit éltem át. A pesszimistább megközelítése ennek a jelenségnek nyilván az lenne, ha azt mondanám, ilyen lehet meghalni. Viszont ha ilyen érzés a halál, akkor nincs nagy para, nem kell félni tőle.
Bocsánat, kicsit elkalandoztam.
Szóval, átéltem ezt a pillanatot. Ezt megemlítettem Emesének is, és később még elég sokat beszélgettünk erről, de valahogy szerintem akkor sem tudtam tökéletesen érthetően elmagyarázni, hogy milyen érzés is volt ez igazából. (Off:huh...most ment el egy uszály mellettem, nem kicsit ringatta meg a mólót... On.) Azóta én magam is sokat töprengek, hogy vajh' mi is történhetett ott akkor. Vajon tényleg tökéletes volt minden ott az adott pillanatban? Vagy esetleg egy "biztosíték" kiment volna az agyamban, hogy nehogy túlterhelje valami hirtelen érzelem, indulat, érzés a "rendszert"? És hiába gondolom át ezerszer és milliószor, hogy milyen körülmények voltak az adott időben, milyen érzelmeket éltem át, még mindig nem bírtam megfejteni...Hiszen akkor is ugyanúgy dolgoztam, mint most, alapvetően semmivel sem volt kevesebb problémám, mint ma; és mégis, ott akkor minden tökéletes volt. Vajon miért nem lehet ezt az érzést tudatosan is reprodukálni? Vagy talán erre is igaz az angolszász kultúrkör egyik mondása: "A watched pot never boils"? Lehet, hogy egyszerűen csak fel kellene függeszteni az említett érzés utáni szüntelen keresést, sóvárgást, és csak hagyni kellene, hogy ismét megtörténjen? De ha nem keressük azt a valamit, akkor tulajdonképp mivégre is vagyunk mi a világon? Hiszen ezzel elvesztenénk a világot mozgató egyik fő célunkat! Nyilván nem ez a megoldás.
De akkor hogy érjük el a harmóniát?
Nehéz kérdések ezek, kéremszépen.
Biztos a kedves olvasónak is volt már olyan élménye, amikor egy fél pillanatra úgy érezte, hogy úgy érezte, hogy most minden tökéletes az életében. Eddig talán nekem 2-3 ilyen pillanat adatott meg eddig a mögöttem hagyott 3 évtizedben, ami így elős hallásra nem túl sok, de szerény véleményem szerint ez egy teljesen reális szám. És hogy mi vezet el minket ezekhez a pillanatokhoz? Melyek azok a feltételek, melyeknek teljesülni kell ahhoz, hogy úgy érezhessük, hogy most minden rendben van? Nem tudom. Nem csak, hogy nem tudom, még csak nem is sejtem. Egyszer csak jön a pillanat, és még szinte fel sem fogjuk, már tovaillan. Én utoljára 2007. március 15-én éltem át egy ilyen pillanatot. Míg székesfővárosunk majd' felrobban a feszültségtől, a várható káosztól, addig én egy számomra nagyon kedves emberrel töltöttem ez a napot a tolnai dombok közt, egy tó partján, egymás mellett feküdve a pléden szótlanul, a felhőket bámulva. Ott, akkor egy pillantra eltűnt minden világi nyűg, probléma, és egy olyan hihetetlen mértékű belső béke töltött el, amelyhez foghatót sem előtte, sem utána nem éreztem.
És nem, kedves olvasó, ez az érzés nem a szerelem volt. A szerelem szerintem valahol az önzőség csúcsa, (csakúgy mint a gyász), hiszen a szerelemben tudat alatt első sorban a saját kis boldogságunkat keressük, azért küzdünk-és kötünk sok-sok kompromisszumot, és csak utána jön minden más. Szóval ez egy olyan már-már tökéletesen tiszta és egyszerű, mély, de sajnos gyorsan múló tudatállapot volt, amelyben nem volt sem múlt, sem jövő, csak az a megfoghatatlan pillanat, amikor a világ kaleidoszkópja összeáll egy maximalista módon kivitelezett, éles, egyértelmű színekkel megkomponált fényképszerűen tökéletes képpé. Egy olyan pillanat, amikor mindent megértesz, és semmi sem zavar a világból. Ha azt mondanám, hogy 2-3 másodpercre megvilágosodtam, akkor az egyrészt nagyon nagyképűen hangzana, másrészt-és talán ez a fontosabb-igaz sem lenne; de mégis azt kell, hogy mondjam (írjam), hogy valami ilyesmit éltem át. A pesszimistább megközelítése ennek a jelenségnek nyilván az lenne, ha azt mondanám, ilyen lehet meghalni. Viszont ha ilyen érzés a halál, akkor nincs nagy para, nem kell félni tőle.
Bocsánat, kicsit elkalandoztam.
Szóval, átéltem ezt a pillanatot. Ezt megemlítettem Emesének is, és később még elég sokat beszélgettünk erről, de valahogy szerintem akkor sem tudtam tökéletesen érthetően elmagyarázni, hogy milyen érzés is volt ez igazából. (Off:huh...most ment el egy uszály mellettem, nem kicsit ringatta meg a mólót... On.) Azóta én magam is sokat töprengek, hogy vajh' mi is történhetett ott akkor. Vajon tényleg tökéletes volt minden ott az adott pillanatban? Vagy esetleg egy "biztosíték" kiment volna az agyamban, hogy nehogy túlterhelje valami hirtelen érzelem, indulat, érzés a "rendszert"? És hiába gondolom át ezerszer és milliószor, hogy milyen körülmények voltak az adott időben, milyen érzelmeket éltem át, még mindig nem bírtam megfejteni...Hiszen akkor is ugyanúgy dolgoztam, mint most, alapvetően semmivel sem volt kevesebb problémám, mint ma; és mégis, ott akkor minden tökéletes volt. Vajon miért nem lehet ezt az érzést tudatosan is reprodukálni? Vagy talán erre is igaz az angolszász kultúrkör egyik mondása: "A watched pot never boils"? Lehet, hogy egyszerűen csak fel kellene függeszteni az említett érzés utáni szüntelen keresést, sóvárgást, és csak hagyni kellene, hogy ismét megtörténjen? De ha nem keressük azt a valamit, akkor tulajdonképp mivégre is vagyunk mi a világon? Hiszen ezzel elvesztenénk a világot mozgató egyik fő célunkat! Nyilván nem ez a megoldás.
De akkor hogy érjük el a harmóniát?
Nehéz kérdések ezek, kéremszépen.