Hiszen megbeszéltünk előre mindent: eddig tart, amíg rendbe hozzák az óvodát, ehhez igazítottuk a szabadságunkat s úgy örültünk, hogy számíthatunk rád, mint gyerekpásztorra...
Lehet, most jön ki rajtad a fáradtság.
Szó ami szó, nem kis teljesítmény lehetett a te korodban naponta végigbiciklizni a védgát töltésén, egyfolytában rettegni, hogy a gonosz küllők el ne kapják a csemete lábát a legpufibb kispárnával kényelmessé varázsolt csomagtartón, megállni minden odvas fánál mókust keresve, válaszolni ezernyi olyan fontos kérdésre, miért kék az ibolya, miért fúj a szél s hogy miért nem beszélnek a halak?
Megfejthetetlen titkaid egyike marad az is, miért mosod esténként fájós kezeddel azt a tenyérnyi kis fehér rövidnadrágot, a cseresznyefoltos trikót, amikor ott áll a mosógép a fürdőszobában?
Az ebédekről meg ne is beszéljünk... Rántott csirke petrezselymes újkrumplival meg egy nagy halom palacsinta. Ilyen is, olyan is, amire csak rá tudott szedni. Tortát is sütöttél legalább négyszer neki, csokisat, s a maradék krémet kinyalakodhatta az edényből. Engedted , csak azért, hogy utána megfürdethesd a kádban, miközben műanyagkacsák hada hápogott a víz tetején. Aztán jött a vacsora, kolbászos „katonák” masírozó rendje az asztalon, fejükön a paradicsomsisakkal, nem győzted gyártani őket s a végén neked már csak a „sebesültek” maradtak, kolbász nélkül...
„ Olyan furcsán szuszog ez a gyerek!” - kaptad fel a fejed olykor a vasalódeszka felett s rohantál a szobába. Vajon miféle húr zenghetett benned, hogy észrevetted azt a jelentéktelen kis ritmusdöccenőt a lélegzetén, hiszen évek óta mindig arra kérsz, ne motyogjak, beszéljek hangosabban. Sokat romlott a hallásod, titokban megnéztem a leleteidet. Hosszú percekig álltál ilyenkor az ágya felett, pedig legtöbbször már éjfél is elmúlt s biztos lehettél benne, hogy reggel megint ott fog rajcsúrozni az ágyadban az örökös bíztatással: „Játsszunk, mama!”
Tudom én, hogy felborult az életed rendje miatta. Nem akkor keltél, nem akkor feküdtél, amit megszoktál, nem azt etted, amire éppen rákívántál. Nem tudtad végignézni a vasárnap délutáni filmet a tévében, pedig alig vártad már a randevút régi szívszerelmeddel, a Jávor Palival, hiába várta megint leveledet régi barátnőd, ez a kis örökmozgó minden másodpercedet magának követelte.
Még hetek múltával is ropidarabokat lelsz a lakás legeldugottabb zugaiban, nem jön talán soha rendbe a közösen kibelezett vekkeróra s hiába próbálod visszaügyeskedni a porcelántigris letört farkát, miközben rejtelmes mosoly futkározik az arcodon.
Holnaptól minden rendbe jön, mama. Elmaradhatnak a biciklitúrák, összeüthetsz magadnak egy igazi csípős lecsót, hetente egyszer beindítod a mosógépet és esténként végre nekiülhetsz kedvenc skandináv keresztrejtvényeidnek, megírhatod az elmaradt leveleket, vasárnap pedig randevúzhatsz Jávor Palival a tévé előtt.
Ez biztos. Holnaptól ugyanis megint vihetjük a srácot az oviba. Érte jöttünk, pontosan, ahogy megbeszéltük s nagyon köszönjük, hogy segítettél nekünk.
Most miért sírsz, mama?
(a Szerző szíves engedélyével)