Nyilván mindenki ezerszer látta már a 'zinterneten' a bikicsunájos videót. Nyilván ezen olvasóim túlnyomó része jókat kacarászott, megosztotta az iwiwen, facebookon, itt-ott-amott, ahol csak lehetett. Hát, én kurvára nem tudtam rajta nevetni. A hajtás után el is mondom, miért nem.
Alapvetően utálom az olyan műsorokat, ahol az emberi butaságot, tanulatlanságot, önkritika-nélküliséget, sok esetben neveletlenséget mutatják be. Éppen fenti okok végett nem vagyok hajlandó Mónika-show-t, Joshi Bharat-ot, Jerry Springer-t, és hasonló -általában a délutáni műsorsávban sugárzott- szart kibeszélő-show-kat nézni. Persze, nagyjából ismerem a média világát annyira -hiszen egy időben egy kevés közöm is volt hozzá, belülről-, hogy tudjam: a nézettség, olvasottság, tizenöt perc hírnév mindent megér. Még azt is, hogy magunkat szemközt köpjük.
Már látom is lelki szemeim előtt, ahogy az immortalis blogot olvasó csürhének a kedves olvasónak felszalad a szemöldöke: "mijazhogyszemköztköpjükmagunkathe?". És végtelenül szomorú vagyok, hogy egyikőtöknek sincs tippje, hogy miért tartom ezt önmagunk szemközt köpésének.
Olvasom a kommenteket a 'bikicsunájos' videóknál, blogposztoknál...és több mint tragikus, amit látok. Emberek százai, ezrei röhögnek, kommentelnek, és a tv2, valamint a Megasztár stábjának teljes asszisztenciájával tesznek nevetségesebbé egy embert, aki bár messze nem volt alkalmas arra, amit a fent nevezett tehetségkutató a címében is hirdet, azaz hogy Megasztár legyen, de legalább megpróbálta. Mi, médiafogyasztók meg bevesszük amit elénk basznak a tévéből. Mindenki örül, a tv2 a magas reach-nek, a fogyasztó meg annak, hogy van min röhögni.
És közben egy dolog nem jut eszébe senkinek. Az, hogy akit kinevetünk, mi magunk vagyunk. Igen, mi magyarok, mindannyian.
Mert röhöghetünk mi a "bikicsunáj"-on, meg a "forevű ján"-on, csak közben azt felejtjük el, hogy akit látunk a tévében, az a nagy magyar átlag. Ő az, akiben nincs önkritika, viszont sikeres akar lenni, ő az, aki nem beszél idegen nyelvet, de ez legkevésbé sem zavarja. Mert kíváncsi lennék, hogy vajon a bikicsunáj-t előadó fiatalemberen kívül -aki láthatóan komoly harcban áll az angol nyelvvel (és nem mellesleg az énekléssel is)- vajon hány rajta kacarászó nethuszár van tisztában azzal, hogy eredetileg mi is volt a 'bikicsunáj' eredeti jelentése?* Hiszen, mint azt egy 2009-ben végzett felmérés is bizonyítja, siralmas a nagy magyar átlag nyelvtudása. Egész konkrétan a közel 10.000.000 citizenből 7.500.000 semmilyen nyelven nem tud kommunikálni a magyaron kívül. Namármost, ez az a hét és fél millió ember, akinek az égvilágon semmi de semmi alapja nem lehetne arra, hogy bárkit kiröhögjön, aki megcsúfol egy idegen nyelvet.
Persze, nem vagyok meglepve, ilyen nép vagyunk, Teleki Pál szavaival élve a 'legpocsékabb nemzet'. Kinevetünk, lenézünk, akadályozunk mindent és mindenkit, akiben hibát, gyengeséget vélünk felfedezni, legyen az bár egy 'megasztár', vagy egy kéregető az utcán. És közben elfelejtjük azt, amit TGM egyszer már leírt -természetesen egész más kontextusban 'Szegény náci gyermekeink' című írásában: ezek az emberek "a rendszerváltás árvái, a mi szerencsétlen gyermekeink."
Ők azok, akiket nem tanítottak, tanítottunk meg a tiszteletre, a mások segítésére, a másság, fogyaték, emberi gyengeségek elfogadására. Mindannyiunk közös felelőssége lenne az, hogy felemeljük végre a hangunkat, tollunkat, klaviatúránkat, hogy a bikicsunáj ne vicc, vagy nevetség tárgya, legyen ebben az országban, hanem az, ami:
Közös szégyenünk.
*Big in Japan (Guano Apes cover)
