...az élet, s ebben a kellemetlenül csípős hidegben Magyaroszág legjelentősebb folyója, a Duna is hasonlóképpen tesz. Visszatérő olvasóim már nyilván jól tudják, hogy sok időt töltök a folyónál. Nos, most sem volt ez máshogy, az elmúlt napokban bizonyos okok miatt sokszor voltam kint a parton picit gondolataimba mélyedni, megtalálni a kulcsokat a felmerülő helyzetek megoldásához.
Ahogy a pontonon cigarettázva néztem a méltóságteljesen tovaúszó jégtáblákat, elgondolkoztam azon, hogy milyen érdekes a természet...a jégtáblák ugyanolyanok, mint az életünk dolgai: külön-külön úsznak, de valamelyes mindenképp egy irányba tartanak, S ha szerencsés az ember, egy szép napon azt veszi észre, hogy az eddig egy irányba tartó jégtáblák egyszer csak eltűnnek, s helyüket átveszi a hatalmas, az egész folyót beborító jégpáncél, melyben egyesül minden: a folyó jobb-és bal partja, s maga a folyó. És amint azt a neve is mutatja: jégpáncél. Mindent kibír, de fedezéke alatt a folyó nem áll meg, az élet zajlik tovább, a jég védelme alatt.
Talán valami hasonló lehet az az állapot is, amikor az ember gondolatai az eltelt idő, a múltban elkövetett hibáink, megszerzett élettapasztalat, bölcsesség okán harmónikus egésszé állnak össze; s jótékony jégpáncélként védik immár egyesült erővel lelkünket a jövőben megbúvó 'veszedelmektől'.
Személy szerint azt hiszem eddig életemben egyszer láttam a Dunát befagyva, s gondolataim harmónikus egésszé formálása idestova több, mint három évtizede tart...de végül is: hova is siessek? Hiszen már láttam a Dunát befagyva....
És mi mással is búcsúzhatnék a kedves olvasóktól, mint 'Attila' egyik remekművével. "A Dunánál", Kaszás Attila előadásában.